Egy kis CIDP
Az utóbbi napokban inkább anyukám körül járnak a gondolataim. Intézzük a rokkantosítását, de ez messze nem olyan egyszerű mint ahogy az elsőre tűnt.
Soha nem gondoltam volna hogy majd pont édesanyámnak nem segítenek. Élete jó részét a kórházban töltötte, mint nővér, kedves, okos, segítőkész és most hogy régi kollégáihoz megy vissza mintha soha nem is ismerték volna egymást. A diagnosztikát félig-meddig megírták neki, csak épp azt felejtették el, hogy már sarokra sem tud állni, hogy én segítek neki felvenni a cipőjét ha sietni kell vagy hogy ha nincs kapaszkodó nem tud megállni. Még majdnem úgy tűntek fel, mintha betegebbnek akarna tűnni. Aki akár egy kicsit is ismeri őt, tudja hogy anyukámra inkább az ellenkezője igaz. Nem baj, van más orvos is a világon, nem dőlt össze a világ.
A következő lépés a magánrendelés. Ilyenkor nyáron amúgy is képtelenség mint a kórházba mint a magánrendelésre bejutni így némi várakozás után anyukám elment hogy megvizsgálják ott is hátha írnak neki egy a valóságot tükröző zárójelentést. Az árát illetően ha rendes zárót kap, a vizsgálat árát az első havi rokkantsági pénzzel visszakaphattuk volna, mondjuk szerintem elég hihetetlen hogy kaphat akár annyit mint táppénzt kap nővérként. De ez sem sikerült, a rendelésen valami gond volt a technikával így a vizsgálat ismét napolták. Talán annyi értelme volt, hogy a doktornő már látott CIDP-s beteget, és azt tanácsolta menjünk el Pécsre, ott vannak jó gépek a diagnosztikához. De mint mindig, először ki kell deríteni mennyi a pletyka ebből. Ha ott is azt mondják hogy feleslegesen utaztunk át 5 órát, toporzékolni kezdek. De legalább megnézhetem majd az egyetemet ott....
Az sem segít, hogy eközben az emberek sem megértőek vele. Egyre jobban idegesítenek azok akik lealkoholistázzák, mert nincs egyensúlyérzéke és hasonlóak. Anyukám alapvetően elmegy egyedül bevásárolni vagy bármit csinálni. Lassan, kissé bizonytalanul jár, de a peroneus emelőjével biztonságosan vezet és hál isten elég sok a mozgássérült parkoló. Amúgy azok igazi életmentők. Lehet hogy bolondok vagyunk, de mindig annyit nevetünk hogy néha szó szerint az ajtóba parkolhatunk. Imádom anyukám, hogy mindenben megtalálja a pozitivitást. Az ő helyében réges rég feladtam volna.
Öröm az ürömben hogy a sok kórházba járás miatt mostanában néhányszor egyedül voltam napközben. Furcsán hangzik hogy örülök ennek, de már 1 éve hogy anyukám táppénzen van. Néha jól esik azt és akkor és úgy csinálni ahogy akarom.
Eközben velem minden rendben, tanulok, készülök az iskolára és hamarosan én is eljutok orvoshoz.
